Kmetty János (1889–1975) a modern magyar művészet egyik legmeghatározóbb alakja volt. Munkássága lényegében az 1910-es évektől egészen az 1970-es évekig ívelt. Szobotka Imre mellett a kubizmus egyik hazai képviselőjeként tartják számon. Művészetére a reneszánsz mesterek, valamint Cézanne szellemisége is nagy hatással volt. Végig a természeti látványból indult ki, tárgyait nem formálta át absztrakt jelekké, a nonfigurativitás nem jelentett számára utat.
Kmetty János pályája az 1910-es években stílusban a Nyolcak festészetéhez kapcsolódva kezdődött, aktok, tájképek, önarcképek, sokalakos szimbolikus, mitologikus-biblikus kompozíciók sorával, amelyeken a cézanne-i és kubisztikus formanyelv expresszív hangvétellel párosult. Ezt követően rövid ideig az aktivisták táborát erősítette, majd az 1920-as évektől fő témái a csendéletek, tájképek és önarcképek, portrék lettek, amelyeken szintén Cézanne és a kubista festők, elsősorban Braque hatását érezhetjük. Színei kivilágosodtak, és az 1930 körül készült művein megjelent egyfajta dekorativitás is, amely az 1930-as évek második felében feloldódni látszott, majd az 1950-es évektől újra egy szerkezetes, konstruktívabb vonal irányába haladt. Kallós Judit, előadásában a két világháború közti időszak művészeti eredményeivel foglalkozik, összefoglalja mindazokat a jelenségeket és változásokat, amelyek 1924 és 1945 között jellemezték Kmetty János munkásságát, akinek személye és festészete a két világháború közötti magyar művészetben meghatározó jelentőségű volt.