Sokan széles körben használják a depresszió kifejezését, főként akkor, amikor valakin azt látják, hogy rossz a kedve, lehangolt vagy fáradt. Klinikai értelemben azonban többről van szó. Aki depressziós, semminek sem képes örülni és még az egyszerű döntéseket is csak nehezen tudja meghozni. Tartós szomorúság és reménytelenség árad belőle. Passzív és motiválatlan. Evési és alvási problémákkal is küzdhet. Néha – ráadásként – a betegség az agresszió “köntöse” mögött bújik meg.
A depressziós személyekre jellemző, hogy saját magukról, a másokkal való kapcsolatukról, a világról, ahogyan a jövőről is negatívan gondolkodnak.
A depresszió kevésbé súlyos, de akár évekig elhúzódó változatát pedig disztímiának hívjuk.
A lehangolt, depresszív hangulat – ezekben az esetekben – a mindennapok részévé válik. Az érintettek nem gondolnak arra, hogy lehetne máshogyan is élniük…
Az előadásban arra keresem a választ: mit lehet akkor tenni, ha a depresszív hangulat a mindennapokat átitatja? Melyek azok a gyakori okok (veszteségek, szerepviták, életváltozások, kapcsolati hiányok), amelyek tudatosítása és feldolgozása támogathatja a gyógyulást? Milyen konkrét célok mentén érdemes a változást választani? Miért fontos az aktivitás “erőltetése”? Hogyan működik a betegséget működtető “ördögi kör”? Hozzátartozóként van-e dolgunk? Milyen esetekben szükséges a gyógyszer?