Hagyj magamra

Józsa Boldizsár Bese
Fotográfus, egy Szem.

A fotózás számomra a kapcsolódás művészete. Kapcsolódás a külvilághoz, az emberhez,
önmagamhoz. Arra késztet, hogy kimozduljak, figyeljek, jelen legyek.
Úgy érzem, korunkban egy örökké mozgó képvilágban élünk – akár egy végtelen filmkockán –, ahol a látszat és a valóság folyamatosan keveredik. A fotográfia számomra lehetőség, hogy
ebből a folyamatos áramlásból egy pillanatra kilépjek: megragadjak és megmutassak valamit,
ami igaz, ami jelentéssel bír számomra. Ez egy tudatos hátralépés, visszatérés valami ősi,
időtlen tapasztalathoz. Ennek legőszintébb eszköze számomra az analóg fényképezés.
A női szépség ábrázolása – amely számomra az abszolút szépség megélésének lehetősége–
egyben önismereti utazás is. A fotózás és a beszélgetés során azokat az őszinte pillanatokat
keresem, amelyek túlmutatnak a külsőségen, a pózon, a szerepen. A pillanat, amikor a Másik
valóban megmutatja magát, és én is tanulok tőle. A fotográfia így számomra nem csupán
képalkotás, hanem egy közös, tanuló folyamat – találkozás két lélek között.
Ahogy Emmanuel Levinas írja:
„Amikor valóban meghallgatjuk a másikat, nem csak a szavait fogadjuk be, hanem valami
olyasmit, ami túl van minden elképzelésünkön róla. Ilyenkor olyasmit kapunk, ami több, mint
amit az ‘én’ felfoghat – ez a végtelen megtapasztalása. És ez tulajdonképpen azt jelenti:
tanulni valamit a Másiktól.”

Kiállításom címe, „Hagyj magamra” (Laisse-moi seule)

Egy pillanat megmutatása, az a pillanat, amikor a világ zajai elcsitulnak, és csak önmagunk
marad. A képek a csend és a belső tér felfedezését mutatják- tekinteteket, amelyek egyszerre
törékenyek és erősek. Nem a magányt ünneplik, hanem a pillanatnyi szabadságot, amikor az
ember önmaga lehet.